A kapcsolat elején valahogy olyan könnyűnek tűnik minden. Nem telik el úgy óra, perc, hogy ne hiányozna a másik. Minden pillanatban arra vársz, hogy felhívjon, vagy újra találkozzatok. És ha végre vele lehetsz, akkor igazán megszűnik a világ. Bárcsak örökké tartana. De nem! Ahogy telnek az évek, mint ha már nehezebben menne ez a magát gördülékenynek ámító párkapcsolat. Elveszett a szerelem?

Mindenki erre vágyik, mégis nagyon kevesen hajlandóak szívből gyakorolni. Igen, ez a hűség. Valakinek természetéből fakad, valaki tudatosan helyezi az alapelvei közé, és valaki sosem hajlandó korlátok közé zárni magát. Hiszen akkor hova tűnne a fene nagy szabadság-érzés? Holott mindenki hűséges valamihez/valakihez, ha máshoz nem, akkor a világnézeteihez, szokásaihoz. És saját magadhoz hű vagy?

Vagy pedig mindenféle kifogással és áligazsággal próbálod igazolni azt, amiről lelked mélyén te is tudod, hogy felesleges. Felesleges, mert nincs mit szépíteni rajta, semmilyen ideológia nem magyarázza meg azt, hogy azt, akit állítólagosan szeretsz, úgy megalázod, olyan alattomosan, hogy még a szemébe sem mered mondani. A háta mögött játszmázgatsz, mert ettől vagy igazán férfi/nő. Hű vagy saját magadhoz?

Furcsa játékot játszik velem az élet. Folyton ugyanabba a gödörbe próbál belelökni és elhiteti, hogy ezúttal majd más vége lesz. Pedig a forgatókönyv mindig pontosan ugyanaz: semmi sem változik. Megbántanak, szakítotok, szenvedsz, reménykedsz, visszafogadod, megbántanak, szakítotok, szenvedsz, reménykedsz, visszafogadod… Mint egy nyomorultul ismétlődő körhinta. Nem hibáztatlak. Hinni kell, bízni kell! De azért a méltóságodat ne vágd be a szekrény mélyére, még jól fog jönni, nem véletlenül kaptad.

Mindig hittem abban, hogy megtalálom azt, akivel igazán kiteljesedhetek.

Aki kihozza belőlem mindazt, ami jó mélyen bennem szunnyadt azóta, hogy inkább megpróbáltam túlélni a nehézségeket, nem pedig megoldani. Szinte mintha újjá születtem volna. Gyógyulni kezdtem valaki mellett, akinek fogalma sincs arról, hogy mi mindent tesz értem nap, mint nap. Kihúzott egy olyan világból, ami szivacsból épült, amiről mély meggyőződéssel hittem, hogy megvéd bármitől. Ez volt az én illúzióból épített váram. Ami szinte csak arra várt, hogy összedőljön. De amikor darabjaira hullott, olyan félelem kerített hatalmába, amiről tudtam, hogy össze fog roppantani. Elkezdődött a harc. Le kellett ráznom minden kötelet, ami ugyan biztonságot adott, de távol is tartott attól, amire igazán vágytam. Ott kellett hagynom, mindent amit ismertem, amiben otthonosan mozogtam, valamiért, amiről fogalmam sem volt. Minden félelemmel, kudarccal, boldogsággal, örömmel együtt semmiért sem fordulnék vissza. Ez az út maga a csoda, még akkor is ha sosem tudom, hogy mi lesz holnap…

Akkor is állj fel, amikor azt érzed, hogy már mozdulni sem bírsz. Akkor is nyiss mások felé, amikor képtelen vagy a szeretetre.  Akkor tűrj a legtöbbet, amikor már mindenki más elmenekült. Mert csak egy arasznyi választ el a sikertől. Senki más nem fog úgy bízni benned, mint amennyire te tudsz magadban. Sokszor neked kell a legkeményebben ostoroznod magad, hogy elérd, amit szeretnél, hogy megkapd azt, amire a legjobban vágysz. Egy szerető társat, békülést, hitet, boldogságot. A semmiért nem adnak semmit. Az élet előbb vagy utóbb kiegyenlíti a számlákat. Tedd hát oda magad mindennap a kihívások elé, hogy olyan életet élhess, amit igazán megérdemelsz!

Félig tele van a pohár, vagy félig üres? Lehetőség vagy probléma? Kudarc vagy tapasztalás? Fájdalom vagy fejlődés? Optimista vagy pesszimista? Egy döntés. Egy életszemlélet. Egy hozzáállás. Egy eszköz. A kérdés csupán csak az, hogy melyiket választod?

Mint már azt az előző bejegyzésben is olvashattad (LINK), a féltékenység képes csöndesen bemászni a kapcsolatodba és lassan, szinte észrevétlenül darabokra szakítani azt. Veszélyes játszmákat indít el benned, amire ha nem figyelsz oda, súlyos károkat okozhat. Mit lehet tenni ellene? Hogyan lehet lecsillapítani a zöld szemű szörnyet?

A féltékenység azon kevés érzések egyike, ami a legrombolóbb, legalattomosabb, és képes arra, hogy úgy kifordítsa az embert, mintha nem is lenne önmaga. A folytonos ellenőrizgetés, kutakodás, tévképzetek, gyanúsítgatás formájában szépen bekúszik a kapcsolatba és lassan, fájdalmasan darabokra szakítja azt. Mégis akkor miért csináljuk ezt?

Sikeres párkapcsolatra manapság példát találni – sajnos - igen nehéz. Megváltozott az értékrend, a társadalmi trend, az elvárások, a szeretet fogalma. Ma már egészen másképp kell egy kapcsolatot navigálni: sokkal nehezebb életben tartani, számos olyan veszélynek van kitéve, ami ezelőtt nem létezett, vagy pedig csak kis számban volt fellelhető.

Amikor igazán fáj, akkor érted és érzed meg igazán, hogy mi is a fontos, mi számít neked. Letisztul a kép, hirtelen minden nagyon egyszerűen láthatóvá válik. Nem vágysz semmi másra, csak arra, hogy a fájdalom megszűnjön és ilyenkor a lehetetlen sem ellenfél számodra. Milyen igaz, hogy a végén látod meg, hogy mennyire szép is volt az eleje. El kell veszítened ahhoz, hogy megértsd már nincs szükséged többé rá. Vagy éppenséggel pont fordítva.