A féltékenység azon kevés érzések egyike, ami a legrombolóbb, legalattomosabb, és képes arra, hogy úgy kifordítsa az embert, mintha nem is lenne önmaga. A folytonos ellenőrizgetés, kutakodás, tévképzetek, gyanúsítgatás formájában szépen bekúszik a kapcsolatba és lassan, fájdalmasan darabokra szakítja azt. Mégis akkor miért csináljuk ezt?

Számos szakirodalom is boncolgatta már a témát, és abban azért megegyeztek, hogy e mögött általában mindig valamilyen önértékelési probléma húzódik meg. Meg akarsz felelni a másiknak, de úgy érzed nem vagy elég szép, vékony, csinos; túl hisztis vagy, kicsi a melled, nagy az orrod stb.  Millió alternatívával helyettesíthető be, a lényegen azonban mit sem változtat: nem bízol magadban annyira, hogy elhidd, hogy a másiknak nincs szüksége senki másra, mert te meg tudod adni neki mindazt, amire szüksége van.

A féltékenység mindenkinél jelen van, nem te vagy az egyetlen, aki ezzel küzd. Csak az a nem mindegy, hogy hogyan reagálsz erre, hogyan kezeled, és mennyire engeded meg ennek az érzésnek, hogy szétáradjon benned. A legérdekesebb az, hogy a féltékeny nő úgy viselkedik, mintha csak egyetlen férfi létezne a világon, és tőle függene létezésének ténye. Nyilvánvaló, hogy a szerelem és a logika kizárják egymást, de ha hagyod, hogy az érzéseid uraljanak téged, elveszted a kontrollt az életed felett. Kiesik a kezedből a gyeplő, az irányítás. El tudod fogadni, hogy csak úgy sodródj? Nem sok mindent tudunk ellenőrzésünk alatt tartani, vagy befolyásolni, de azt igen, hogy hogyan reagálunk az eseményekre, milyen képeket engedünk forogni a fejünkben.

Amikor csak belenézel a telefonjába, kutakodsz a nadrágjának a zsebében, elolvasod az e-mailjeit, gyakorlatilag lassan gyilkolod meg kapcsolatotok alapját: a szerelmeteket. Olyan mintha folyton azt lesnéd, hogy mikor hibázik, mikor bizonyosodik be, hogy igazad van? És ha nem találsz semmit, nem nyugszol meg, hanem tovább gyanakszol, hogy biztos ügyesebben rejtette el a megcsalás nyomait. Valójában erről szólna a szerelem? Ilyennek képzeled azt, amikor boldog vagy? A féltékenység képes a félelmeidet olyan démonokká változtatni, amelyek egy teljesen más valóságot teremtenek számodra. Te pedig csak ott leszel képes élni. Az örökös rettegésben, bizonytalanságban, bizalmatlanságban. Így pedig saját magadnak okozod a kínokat, fájdalmakat.

A folytonos gyanakvás általában meghozza a várt sikert: találsz valami olyat, amit a másik fejéhez lehet vágni. A legártalmatlanabb dolognál is magyarázkodásra készteted a másikat, aki egy idő után ezt meg fogja unni. Nem elég, hogy a munkahelyén is egy kukacoskodó főnöknek kell megfelelnie, ha hazamegy, folytathatja tovább, hogy életének minden egyes apró részletéről beszámoljon, hogy hol járt, mit csinált, és egyébként is ne menjen el a haverokkal sörözni, mert biztos csajozni fog… Szerinted ki viseli ezt el?

Amikor higgadtan végiggondolod, egyértelművé válik, hogy a féltékenység csak aggódást, félelmet hoz az életedbe, amit nem tudsz irányítani, és nap,mint nap arra a pillanatra készülsz fel, hogy mikor veszíted el a másikat, ahelyett, hogy arra fókuszálnál, hogy boldog legyél vele. Elszalasztod a lehetőségeidet. Engeded, hogy ez töltse ki a tudatodat és aztán persze, hogy felemészt téged. És amikor már leromboltál mindent, jön a kérdés: Vajon szerelemről van-e még szó ebben a kapcsolatban? Vagy csak félsz attól, hogy elveszíted őt? És mi lesz akkor, ha már ez a félelem sem marad meg neked?