Biztos ti is tapasztaltátok, hogy hatalmas fordulatot vett a párkapcsolati morál a régmúlthoz képest. Az elvárások megszaporodtak, a toleranciaszint a nullához közelít és a kompromisszumkészség egyet jelent az önmegtagadással.

Az alapvető probléma már a kapcsolat kezdetén megjelenik. Elkap a szerelem mámora, és annyira elvakít, hogy a másik negatív tulajdonságait nem látod meg. Illetve, ha még törekedsz is arra, hogy a legtöbb buktatót megtaláld, az is nehezen fog menni, mivel az elején mindenki a legjobb arcát mutatja. Köztük te is. Nem tudatosan, de annyira szeretnéd, ha megszeretnének, ha megkedvelnének, hogy ezért mindent meg is teszel. Milyen érdekes, hogy az idő előrehaladtával ennek már nyoma sem marad. 

Amikor megismered a másikat, kialakítasz róla egy képet, a fantáziád részévé válik és ebbe szeretsz bele. Majd később, ahogy elkezdi levetni az imponáló álarcokat, egyre zavaróbb lesz az, hogy már nem is olyan udvarias, már nem is válaszol vissza azonnal az sms-edre, nem keres mindennap, nem hoz apró meglepetéseket a randira. Ki ez az ember? Hogy szerethettem bele? A párkapcsolatok jelentős része ilyenkor ér véget. Pedig ez egy természetes folyamat. Egyikünk sem tökéletes, megvannak a magunk erősségei és gyengeségei, amik előbb-utóbb felszínre kerülnek. A másikat ezekkel együtt kell elfogadnod. Persze szíved joga dönteni, élhetsz illúzió-hajhászként is, aki mindig csak a kapcsolatok elejét élvezi, majd a problémák közeledtével odébb is áll. Ebben csak az a rossz, hogy a lényegi rész sosem kerülhet felszínre, pedig lehet, hogy ezerszer csodálatosabb, mint a kezdeti múlékony illúzió.

A társadalmi értékek változása magával hozott egyfajta sebességváltozást is. Mindent gyorsan és azonnal, ha nem jó, kérem a következőt! Holott a kapcsolatok még mindig türelemjátéknak számítanak. Lehet, hogy az emberek gondolkozása megváltozott, de az ahogyan egymással interakcióba lépnek, ahogy bizalmat építenek, maga a megismerési folyamat semmit sem változott. Lehet siettetni, de az érzelmeid nem működnek parancsszóra. Nem tudsz gyűlölni valakit ,akit tegnap még szerettél, csak azért, mert most így határoztál. Így pedig nem tudsz hamarabb megbízni valakiben, mint ahogy ez kialakul benned, nem tudsz gyorsabban megnyílni a másik előtt, hiába határoztál így. Mindennek megvan a maga érési folyamata, amit csak minimális sikerrel tudsz befolyásolni.

A sebességen túl, a nagyobb gondot a felfogásbeli különbség okozza. Régen az emberek fejében meg sem fordult, hogy elhagyják/megcsalják a társukat. Hűséget fogadtak, így hát ki is tartottak mellette, akkor is, ha ez a boldogságukba került. Nyilván az a rendszer is hordozott magában hibákat. Ha nem érzed jól magad a kapcsolatodban, inkább vess neki véget, mint, hogy szenvedést okozz mindkettőtöknek. De az a felfogás, hogy az emberek a végsőkig megpróbálták megmenti a kapcsolatukat, az egy lényeges változás. Egy olyan különbség, ami rányomja a bélyegét a jelenünkre. Amikor csiszolódsz össze a pároddal, szükségszerű kompromisszumokat kötnötök, hogy tovább tudjatok haladni. Ezt nem muszáj áldozatként, lemondásként megélned. Vagy ha csak így tudsz rátekinteni, akkor nézz magadba, és legyél őszinte: nem szereted annyira a másikat, nem tiszteled annyira a kapcsolatotokat, hogy legyen közös jövőtök.

Minden kezdet nehéz, szokták mondani, és milyen igazuk van. De ahogy a kudarc túloldala is a siker, úgy a párkapcsolati nehézségek mögött is ott rejtőzik az igazi szeretet.

Te már elkezdted megfordítani? Látod már a túloldalt?