A nehéz gyerekkor sok esetben olyan mérhetetlen motivációval látja el az embert, hogy a tragédiáinak segítségével hamarabb ráeszmél azokra az igazságokra, amik feltétlenül szükségesek egy kapcsolat fenntartásához. Pl. bár rengetegen nem szeretik ezt hallani, de dolgozni kell a kapcsolatokért, ugyanúgy ahogy az élet más területeinél is: ha fejleszteni akarsz valamit, akkor az időt, odafigyelést igényel tőled. Mégis sokszor azt vesszük észre, hogy hiába próbálunk mindent megtenni, nem tudjuk elkerülni a csapdákat, és pontosan ugyanúgy viselkedünk, mint ahogy tették azt a szüleink is.
Elvárások ezreinek próbálunk megfelelni, mert azt gondoljuk, hogy önmagunkban nem vagyunk elég erősek, elég jók. Ezért van szükség a viszonyításra. Viszont ezt csak nagyon kevés esetben használjuk, pozitív, építő jelleggel. Ha látsz magadnál egy sokkal sikeresebb embert, értékelheted úgy is, hogy ha ő is elérte, akkor neked is menni fog, vagy úgy, hogy egyszerűen mocskos szerencséje volt, minek is él az ilyen?! A baj az, hogy az utóbbiból van több, és azért, mert ha találsz magadnál gyengébbet/csúnyábbat, akkor úgy érezheted, hogy ez által több vagy. De valóban az lennél?
Persze, hogy nem! De amikor nem tudod belülről meríteni mindazt a tüzet, ami elhiteti veled, hogy értékes ember vagy, hogy bármire képes vagy, akkor akár ilyen eszközök bevetését is megengeded magadnak. Pedig az egész csak egy még mélyebb gödörbe taszít, aminek erősnek látszó falai vannak, de bármilyen szél hatására pillanatok alatt összedől. Tudod, hogy miért? Mert nem lesz mindig melletted valaki. Mert lesznek olyan helyzetek az életedben, amikor nem lesznek nálad gyengébbek. Mert el fog jönni az a pillanat, amikor az egyetlen társaságod csak te magad leszel. És akkor majd kiderül, hogy valójában mit gondolsz magadról.
Ezért ne lepődj meg, ha a kapcsolataid folyamatosan tönkremennek, te pedig értetlenül állsz előtte, hiszen semmi rosszat nem tettél. De! Csináltál valamit, amit nem kellett volna: feladtad önmagadat. Azért, hogy megfelelj a társaságodnak, a szüleidnek, a társadalomnak, a párodnak, a szomszédnak, a barátoknak. És mindezt miért? Mert mindig csak másokhoz viszonyítva tudod magad megítélni. Holott nincs szükséged rá. Önmagadban éppen annyit érsz, mint amit mások lenyomásával, lekicsinylésével próbálsz elérni. Nem kell ahhoz senki, hogy tudd milyen értékes vagy. Pláne nem egy párkapcsolat, amiben vagy a szolga szerepét öltötted magadra, vagy pedig a zsarnokét. Ne tegyél tönkre egy embert csak azért, mert gyáva vagy egyedül megállni a lábadon, és vállalni a következményeit a tetteidnek, érzéseidnek, kimondott szavaidnak!
Lájkolj minket a facebookon, hogy elsőként értesülj az új bejegyzésekről!:)
