Nem tudom melyik gyakorol rosszabb hatást a kapcsolatainkra: a hazugság vagy az önbecsapás?! Vagy a kettő együttes használata? Végtére is az önbecsapás is egy hazugság, de mégis olyan köntösbe bújtatva, amit megfelelő hittel ötvözve még akár a valóságba is beilleszthetünk. De vajon milyen alapot teremt ez egy kapcsolatnak? Építenél rá bármit is?

forrás : pinterest

A hazugságokban ott vannak a problémáink, így érdemes odafigyelni mi elől menekülünk, hiszen kiváló tükröt mutatnak nekünk. Ez egy természetes jelenség és sok esetben elkerülhetetlen is. Az értelmetlen őszinteségnek nagyobb a kára, mint a haszna. Például, ha valaki őrülten szerelmes lesz egy férfiba, aki szerinted goromba, és szörnyű a humora, akkor ezt a véleményt felesleges lenne megosztanod vele, csak megbántanád. Szükségesek néha olyan apró hazugságok, vagy inkább ki nem mondott igazságok ahhoz, hogy egy kapcsolat működhessen. Egyikünk sem tökéletes, különböző ízlésünk van, ilyen esetben jobb a kritikát lenyelni.

Az a típusú hazudozás, ami viszont árt a kapcsolatnak, az sem rövid-, sem hosszútávon nem tolerálható. Nem elvi problémák miatt, hanem a károk felbecsülhetetlen mértéke miatt. A nők hajlamosak túlbecsülni a lelki tűrőképességüket, és így olyan terheket vesznek a nyakukba, amik már kifognak rajtuk, felőrlődnek bennük. Ilyenkor kezdődik meg a legveszélyesebb játszma: az önámítás.

Amikor az ember nem mer szembenézni saját magával, a félelmeivel, a problémáival, akkor igyekszik egy történetet kitalálni, amivel megmagyarázza azt, hogy miért nem teszi meg azt, amiről tudja, hogy meg kellene tennie. Ha nem így viselkedne, képtelen lenne nap, mint nap belenézni a tükörbe, hiszen mindig visszaköszönne a gyávasága. Azért, hogy ezt kivédje, kreál egy storyt, ami az ő kizárólagos igazát támogatja. Persze tudja, hogy ez hazugság, hiszen nagyon ritkán fordul elő az, hogy csak a másik ront el mindent, mi pedig tökéletesen viselkedtünk. De a meneküléshez ez elengedhetetlen.

Az önámítás azért is kívánatos állapot, mert bármikor lehet vele takarózni: ha jó dolgok történnek azért, ha rosszak, akkor meg pláne! Igen ám, de ez hosszútávon működésképtelen, és ez a lufi is idővel kidurran. Ha pedig nincs többé a védőburok, vagy építesz egy sokkal-sokkal keményebbet, vagy pedig egy borzasztóbb valósággal találod szembe magadat, mint ami elől elmenekültél. Egyre nehezebb és nehezebb feladatokat eredményez majd, hiszen szembenézni a pusztítással, amit okoztál, nem könnyű. De ugyanígy még erősebb páncélt építeni, erőfeszítéseket tenni, hogy elhallgattasd a belső hangot, ami ellenzi a menekülést, kemény meccs. Mivel minél erősebb a páncélod, annál kevésbé érnek fájdalmak, de annál inkább pattognak le rólad az emberek. Míg végül egyedül maradsz…

Ugyanaz az önámítás jelenik meg a párkapcsolatodban is, mikor érzed, hogy az egész már nem olyan jó, kihasználnak, nem tekintenek társnak, és inkább rosszat ad, mint jót. Igen, a felismerés megtörténik, de a cselekvésig már nem jutsz el, mert elér a változástól, az újtól való félelem. 1-5-10-20 éve élsz egy megszokott rendszerben, ismered a gyengeségeit, előnyeit és most ezt kellene kockáztatni egy újért?! Kevesen hozzák meg ezt a döntést. Inkább maradnak a megszokott rosszban, mint, hogy az ismeretlenbe belevágjanak. Pedig, ha benne maradsz, esélyed sem marad a jobbra. De, mivel a félelmeid túlnőnek rajtad, inkább elhiteted magaddal, hogy végül is a lelke mélyén jó ember, ha azt nézzük olyannyira elviselhetetlen a munkahelyi stressz, így érthető, hogy néha más nő karjaiban engedi ki a gőzt. Megpróbálod megmagyarázni azokat a tetteket, amelyekről tudod, hogy nem magyarázhatóak, mégis hazugságokat gyártasz köréjük, csak, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal. Ezzel pedig elkezded kikövezni a boldogtalanságodhoz vezető utat. Kivéve, ha megpróbálsz odafigyelni magadra!

Amikor látod, hogy legszívesebben elfednéd a történések igazi énjét, értesd meg magaddal, hogy úgysem kerülheted el azt, ami rád vár. Késleltetheted, pazarolhatod az idődet, de a végén úgyis szembe kell nézned vele. Akkor pedig mi értelme halogatni? A hazugságból épített boldogságok kivétel nélkül összedőlnek, csak idő kérdése, hogy mikor. Miért fektetnéd az idődet olyan dologba, amiről tudod, hogy véget ér? Azért, mert kényelmes? Azért, mert biztonságos? Azért, mert tudsz valamivel mentségeket találni a gyávaságodra? Így akarod élni az életedet?

Inkább kezdd el megélni a fájdalmakat (is), hogy megélhesd a legmagasabb fokú örömöket (is)! Pokol nélkül nincs mennyország. Fájdalom nélkül nincs boldogság. És ezt te is tudod. A kérdés csak az, hogy hány páncélt építesz még addig?! És hány embert veszítesz még el?

Lájkold az oldalunkat (ITT), ha tetszett a cikk.:)