Legfontosabb szükségletünk árnyékában lépkedünk, anélkül, hogy tudnánk, hogy egy örökös harc foglyaivá válunk. Ki így, ki úgy vívja meg a csatáit, hol létező, hol fantázia szülte démonokkal. Mindannyian küzdünk érte, mindannyian vágyunk rá, mégis a legtöbb gonddal járó édes keserűség ez: a szeretet.

Mindenki arra vágyik, hogy szeressék őt, hogy átjárja ez az érzés, hogy betöltse mindazt az űrt, amit a hétköznapok robotszerű tevékenységei belénk vágnak. Egy olyan világot teremt, ahol megnyugodhatsz, ahol békére lelhetsz, ez a te igazi otthonod.

Sokan szinte mindent beáldoznak ezért: egy apró simogatásért a legborzasztóbb megaláztatásokat is eltűrik, önmagukból kivetkőzve produkálják magukat mások előtt, csak, hogy a figyelem középpontjában lehessenek. Mások pedig valamilyen pótszerek használatával próbálják ezt az érzést elérni, ha már a valóságban képtelenek voltak hozzájutni. Hiszen ez egy kőkemény és tudatos munka.

Két ember találkozása mindig valamilyen csodát hordoz magában. Sosem véletlenül találkozol vele, dolgotok van egymással. De, hogy ezt képesek lesztek-e megőrizni, csakis kettőtökön múlik. Megnyílni valaki előtt, átadni magad neki, bevállalva azt, hogy bármelyik pillanatban becsaphat, átverhet, kihasználhat, bátorságra vall. Egy döntés csupán, mégis kockáztatással jár. Olyan kockázattal, ami nem biztos, hogy számodra kedvező eredményt hoz. Lehet, hogy szenvedni fogsz, lehet, hogy fájni fog, de mindenképpen megéri. Ettől érzed igazán, hogy élsz, hogy létezel.

Ha nem tudod elfogadni a mélységeket, nem vágyhatsz a magasba! Úgy látszik, az örökös kettősségben rejlik létünk értelme: jó-rossz, boldogság-szenvedés, öröm-fájdalom, sötét-világos, nő-férfi, élet-halál. Egyik sincs a másik nélkül. Ha nem tapasztalod meg milyen fájdalmakkal küszködni, sosem fogod megbecsülni, amikor igazi örömök érnek. Közhelyes ugyan, de milyen igaz, hogy az ember tényleg csak akkor értékel valamit, ha elvesztette, vagy ha ennek a közelében jár. Hányszor láttad már, és valószínűleg tapasztaltad is, ha valami tragédia éri a családot, vagy egy kisebb problémával kórházba kerülsz, máris másik szemüvegen keresztül kezded látni az életet. Nem panaszkodsz, fogadkozol, ezek után minden másképp lesz, elhagyod az összes rossz szokásodat, több időt töltesz a szeretteiddel. Számos intő jelet küld az élet, mégsem vesszük igazán komolyan. Csak amikor már késő. Ilyenek vagyunk, bedarálnak a hétköznapok és elfelejtjük, hogy mi számít igazán.

Hajhászod a pénzt, a sikert, a csillogást, az elismerést, miközben minden egyetlen dologról szól: a szeretetről. Csak erre vágysz. Azt hiszed, ha sok pénzed, ha fényes karriered, vagy hírneved lesz, akkor többen fognak szeretni. És lehet, hogy igazad lesz, de lehet, hogy tévedni fogsz, vagy pedig sohasem érsz el odáig. Hiszen miközben csak ezt látod a szemed előtt, az életed elrobog melletted. Nem áll meg, nem vár meg. Miközben lehet, hogy már mindened megvan, ami a boldogságodhoz kell. Csak küzdeni kell érte, nap, mint nap, hogy aztán elégedettséggel tekints majd vissza, hogy valóban nem a cél fontos, hanem az út, ahogy eljutsz odáig.

Érzelmek nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ezt már sokan megírták, és a szívünk mélyén ezt mi magunk is jól tudjuk. Egész életünkben úton vagyunk, emberek jönnek és mennek, és mindeközben olyan élményekkel, és legfőképpen érzésekkel gazdagodunk, amit senki nem vehet el tőlünk. Fájdalmaid, csalódásaid formáltak azzá, aki ma vagy. Ezért nem érdemes fű alatt evickélni, próbálni megúszni azt, ami még rád vár. Szembe fog jönni, át kell élned, ha nem most, akkor majd később, sokkal intenzívebben. Halogathatsz, csak aztán már lehet, hogy nem lesz mit. Fejest kell ugrani a félelmeidbe, csak így szabadulhatsz meg tőlük!

Sohasem késő egy másik irányt választani! Csak tőled függ!

Hibázni mindenki hibázik, de vajon te ki is javítod?