Mindenki életében eljön az a pont, amikor azt mondja, hogy elég. Elég a fájdalomból, a csalódásból, a kudarcokból, a folytonos megfelelési kényszerből, a bezárult ajtókból. Csak legyen vége. Egy pillanatra. 

Csak ne fojtogasson, engedjen el, szabadulna minden porcikád. A csendre úgy vágyakozol, mint a fuldokló az utolsó mámorító levegővételre. Csak egy pillanat. Amikor megszűnik a nyomás, a fejedben zúgó hangzavar. Végre egyedül vagy.

Szemedbe tűz a nap, miközben próbálod megérteni mi is zajlik le benned. Nyugodtság áraszt el, végtelen megkönnyebbülés és az érzés: otthon vagy. Valaki étellel kínál, örömmel veszed és gyönyörködsz a tájban. Minden tökéletes. Mintha csak álmodnál. De nem!

- Megcsíphetlek még én is, de hidd el, ez a valóság - szólt az ismeretlen.

- Hol vagyok? Annyira ismerős, de közben olyan idegen is.

- Régen jártál már itt, azért nem emlékszel. Pedig egykor nagyon is jól ismertük egymást. De te eltávolodtál, azt gondoltad a velem való beszélgetés csak hátráltat és teljességgel felesleges, hiszen Te úgyis mindent jobban tudsz. Mennyire megváltoztál... Mégis az, hogy most itt ülsz, újra ugyanolyan jó érzés, mint amilyen régen volt. Örülök, hogy itt vagy! Gyere máskor is!

- Nem értem miről beszélsz - értetlenkedtem, miközben ő csak mosolygott.

Csak egy pillanat.